A lámák tanítványa


Az ősi múltú ázsiai szellemiség virágzó fellegvárában, Tibetben megtalált szellemi gyökerek tanulmányozására és elsajátítására fordította élete legtermékenyebb esztendeit.

Kőrösi Csoma Sándor találkozása Moorcrofttal


Egy szerzetes Csoma sírjánál

Miután Kőrösi Csoma Sándor számára egyértelművé vált, hogy nem tudja folytatni az útját Nyugat-Tibetből a kínai oázisvárosok, Jarkend és Kasgar felé, tehát arra a területre, amelyet ő Nagy-Buháriának nevezett, s ahol a magyarok őseit megtalálni remélte, elhatározta, hogy visszamegy Lahore-ba. De nem jutott vissza oda. Útközben, Drász falu mellett a Himbabsz vagy Drász-folyónál találkozott William Moorcrofttal, az angol kormány küldöttével, aki kalandos utazásokat tett Kasmír és Pandzsáb területén, beutazta Nyugat-Tibetet, eljutott Ladaktól keletre Tibet belső részeibe, álruhában járt Kelet-Turkesztánban, majd utolsó útján 1825-ben Buharában is. Ezen az úton, már visszafelé, megmérgezték.
1822. július 16-án Moorcroft rábeszélte Csomát, hogy ne menjen tovább, hanem térjen vissza vele Lehbe. Lehtől Drászig 287 km a távolság, amelyet Csoma Leh felől 12 nap alatt tett meg, ezzel szemben Moorcrofttal a visszatérés 41 napig tartott. Talán térképezték az útvonalat, vagy a környező kolostorok közül kerestek fel néhányat, esetleg más úton mentek vissza? Felkeltette Csoma érdeklődését a tibeti kultúra, vagy talán Moorcroft összeköttetéseiben bízva mégis feléledt benne a Jarkendbe jutás reménye?
Lehetetlen, hogy Csoma ne fordult volna meg az út menti kolostorokban, akkor pedig látnia kellett azok könyvtárait s azt, hogy a legtöbb utazó által vad, ellenszenves, mosdatlan, barbár népnek leírt tibetiek - akik egyébként európai szemszögből nézve valóban rászolgáltak erre a minősítésre - milyen becsben tartják a könyvet, és egy addig majdnem teljesen ismeretlen nyelven hogyan őrizték meg letűnt évszázadok emlékeit. Csoma joggal bízhatott abban, hogy ha képes lesz ezen könyvek lefordítására, egy más kultúra, egy másik világ nyílik meg Európa előtt, s ezáltal osztozhat azoknak a boldogságában, akik az emberi megismerés elősegítését tekintették életük céljának, és remélhette azt is, hogy ezekben a könyvekben utalást talál a magyarság eredetére nézve, s így eredeti tervének végrehajtásához is közelebb kerül. 1822-ben Kőrösi Csoma Sándor megkezdte tibeti nyelvi tanulmányait.


Csoma szobája Zanglában

Csoma attól a pillanattól kezdve, hogy a tibeti buddhizmussal érintkezésbe lépett, tiszta meggyőződésből, anélkül, hogy erre külön nyilvános fogadalom kötelezte volna, a lámák aszkétikus életmódját követte. Magas hegyekben épült remetekunyhókban, eredeti szövegekben tanulmányozta az ősi bölcsesség alaptételeit.
A tibeti buddhizmus legalaposabb ismerői közé tartozott, és fáradhatatlanul dolgozott a Buddhista Kánon alapvető feltárásán. E munkája révén a tibeti buddhizmus ama nagy alakjai mögé sorakozik fel, akik a Kánon átmentésén, fordításán és rendszerezésén dolgoztak. A tudományos kutatások hőse volt, aki aszketikus egzaktsággal élte a szent lámákéhoz hasonló, a tudományért küzdő életét akkor is, amikor a kolostoroktól távol, oly emberek közé jutott, akik minderről semmit sem tudtak.
Nem evett húst, s étele a tibeti lámák szokásos teája és főtt rizs volt. Szegénységben élt és csak arra tartott igényt, amire feltétlenül szüksége volt. A szellemi függetlenségnek és az igazságos megítélésnek következetes védelmezője volt. Nem vett magához részegítő italokat, izgató vagy bódító szereket. Aszketikus ülésben, lábait keresztbe rakva, kezeit ölébe süllyesztve, törzsét kiegyenesítve, könyveitől környékezve gyakorolta az elmélkedést.

Kőrösi Csoma Sándor:
"...Fölhozom e példákat, hogy a tudós világ kíváncsiságát fölébresszem a végből, hogy tanulmányozzák a régi buddhizmus érdemeit, és tiszteljék azon vallást, a melynek sarkköve ugyanazon erkölcsi tanokból áll, mint a mi hitünké, t. i. a felebaráti szeretetből."
A Buddhista Kánonban olvashatjuk:

'Halljátok mindnyájan ezen törvényt,
S ha hallottátok el ne felejtsétek:
A mit én magamnak nem kívánok,
Soha azt másnak nem teendem.'

A buddhizmus szent könyvei "...oly művek, melyek minden országban hathatósan előmozdítani képesek az általános jólétet, nemesíteni a szívet, felvilágosítani az értelmet s ösztönt nyújtani a szorgalomra."

Kőrösi Csoma Sándor lámái és az Alexander-könyvek

Amikor Kőrösi Csoma elvállalta, hogy elkészíti a tibeti nyelv szótárát és áttekintést ad a tibeti szentiratok tartalmáról, talán maga sem sejtette, mekkora fába vágta a fejszéjét. Ajánlóleveleinek hála, engedélyt kapott arra, hogy a nyugat-tibeti királyság, Ladak egy kis tartományában, a zanszkári Zangla falu kolostorában letelepedjen, méghozzá egy igen jól képzett, politikai befolyással is rendelkező mester: Szangye Püncog társaságában. Szangye Püncog a ladaki király bizalmasa, tanácsadója, s egyúttal Ladak főorvosa volt. Csoma így ír róla:
"A Láma igen jártas a kis- és nagybetűs írásmódban s anyanyelvének grammatikai alkatát ismeri, úgyszinte a számtant, a rhetorikát, költészetet és a dialektikát. Szaktudományai az orvostan, a csillagászat és a csillagjóslás. Húsz év előtt hat esztendőt töltött tudományos utazásokban s bejárta Tibet országnak sok részét, t. i. Tashi Lunpót, Lassát, Butánt, sőt még Nepált is. Vallásának minden részleteit jól érti, általános ismeretekkel bír mind ama tárgyak felől, melyek a tibeti könyvekben foglaltatnak; jártas a szokások és az ildomosság, a gazdászattan és a finom társalgási nyelv szabályaiban, mely a főrangúaknál divatos: e nyelven vannak a szent kötetek is írva, tudja, hogyan kelljen tiszteletteljes modorban a magasabban állókkal beszédbe ereszkedni; terjedelmes ismereteket szerzett a föld- és történettanban, a Tibethez tartozó országot illetőleg. Életkora körülbelül 52 év, zárdában nem lakik, minthogy 12 éve a zanglai Rádzsának özvegyét bírja feleségül."
Szangye Püncog a tantrikus hagyományokhoz kapcsolódó Drugpa kagyü rendhez tartozott, ezért házasodhatott meg.
Csomának először is valamiféle általános tájékozódásra volt szüksége a számára ismeretlen kultúra hatalmas irodalma láttán. Ezért megkérte Szangye Püncogot és két másik lámát, írjanak számára rövid összefoglaló tanulmányokat a lámaista irodalom fő területeiről. A kért művek még Csoma zanglai tartózkodásának tizenhat hónapja alatt el is készültek. Ezeket a rövidebb-hosszabb terjedelmű értekezéseket nevezték el később nyugati kutatók Alexander-könyveknek, Csoma keresztnevének görög változata alapján.
Szangye Püncog három "értekezést" írt Csomának. Az első egy orvoslásról szóló ismertetés, a második egy kronológiai (időszámítási) tanulmány. A harmadik mű bevezető négysoros versikéje a következőképpen határozza meg a munka tartalmát:

"Nyelvészet, költészet, metrika s a többi lényege,
csak rövidke összegzés, tiszteletre nem méltó,
nem is haszon vagy hírnév szerzése végett írtam,
sem bölcs elemzésre nem való."

A mű öt fejezetben, igen tömören bemutatja a nyelv- és irodalomelmélettel foglalkozó tudományokat.
Csoma másik mestere, Künga Csöleg a Drugpa kagyü rendhez tartozó Dzongkhul kolostor apátja volt, ahol Szangye Püncog is tanult. Künga Csöleg Csoma számára írott munkája nagy népszerűségre tett szert. A szerző a mű hat fejezetében többek között a következő témákkal foglalkozik: a buddhista világkép, a világkorszakok leírása, a buddhista tan lényege, Buddha élete, a fokozatos megszabadulás stb.
Az Alexander-könyvek harmadik szerzője Cültrim Gyaco, akiről keveset tudunk, de valószínű, hogy a Gelukpa rendhez tartozó, magasan képzett hittudós volt. Cültrim Gyaco művének címe: "A tanrendszerek tengerére behatoló hajó." Témája pedig a tudományok története, különös tekintettel a logikára. Ezen kívül többek között a Tibetben elterjedt filozófiai rendszerekkel is foglalkozik.
Kőrösi Csoma az Alexander-könyveket végül nem csak afféle kalauzul használta tanulmányai bevezető szakaszában, hanem tartalmukat későbbi tudományos munkáiban is felhasználta, sőt Szangye Püncog gyógyászati művét lefordította és kiadta.
Az Alexander-könyvek jelenleg Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában találhatók, ahová egy brit szolgálatban álló magyar orvos, Duka Tivadar révén jutottak 1885-ben.

Cültrim Gyaco Láma bejegyzése kéziratos műve végén:

"A töretlen kitartású és a tudományokban felmutatott éleselméjűségében a kitárult égbolthoz hasonló rúmi, Szkander bég (Kőrösi Csoma Sándor) a keleti égtáj nagy óceánjától a jázminvirág pompájában ékes Felső-Tibetig nem egyedüli önös érdeke, hanem minden ember üdve végett a Tan felkutatásán fáradozván, alighogy Zanglába érkezett, a múltban megfogalmazott kívánságai ereje által tudomást szerzett rólam, s Zangából, Mangjul tartomány földi helytartójának, a tankirálynak dicső székhelyéről a buddhista diskurzusokra vonatkozó kérdéseit kérlelő szóval és becses ajándékokkal kísérve küldte el nekem...
...én Cültrim Gyaco tudor, a Tripitaka és a Négy Tantra ismerője, aki magamat csak Dumkhennek (Füvek Tudója) nevezem, Napfényes Föld lakhelyemen a kedvező idő birtokában összeállítottam a kérdésekre válaszoló könyvet, amely 'A tanrendszerek tengerére behatoló hajó' címet viseli."

Zangla


Zangla

Miután Kőrösi Csoma Sándor az angol Moorcroft hatására elhatározta, hogy a tibeti nyelv megismerésének szenteli idejét és energiáját, Lehből Zanglába, a zanglai kolostorba ment, ahol 1823-ban Szangye Püncog láma segítségével megkezdte a tibeti nyelvvel történő ismerkedést.
"Lehtől délnyugatnak tartva kilencedik napra Yanglába (Zangla) megérkezvén, 1823. évi június 26-tól 1824-dik évi október 22-ig a zanskari zárdában -Yanglában, Ladak tartomány legdélnyugatibb részében tartózkodtam, a hol a Láma segítségével a tibeti irodalmat tanulmányoztam." - írja Csoma Sándor. Ma már igen nehéz pontosan azonosítani azt az útvonalat, amelyre Csoma leírása ráillene. Moorcroft ajánló sorainak köszönhetően Csoma helyismerettel rendelkező és ládáját, holmijait is szállító kísérőt vagy kísérőket kaphatott maga mellé, s ez nagy könnyebbséget jelenthetett számára, de a kilenc nap, amit említ levelében, akkor is nagyon rövid időnek tűnik a Leh és Zangla közötti út megtételére, főleg akkor, ha figyelembe vesszük azt is, hogy Csoma sohasem sietett. A jelenlegi útikönyvek alapján kilenc napos utat Lehből Zanglába nem találunk. A rejtély megoldásán sokan és sokat töprengtek az elmúlt évszázadban. Sokan sokféle utat jártak be, abban bízva, hogy Csoma Sándor nyomdokain haladnak.
Az ellentmondás csak egyféleképpen oldható fel: A keresett rövid út minden bizonnyal a Karnak-folyó völgyében vezetett. Ebben a völgyben sosem haladtak pónikaravánokkal, s így az gyakorta lemaradt a térképekről. A magyarázat, ahogy a környéket kiválóan ismerő láma, Cering Dordzse 1999-ben beszámolt róla, az, hogy a Karnak-folyó völgyében nincsen a pónik legeltetésére alkalmas fű, s így ezt az útvonalat csak gyalogosan használják. A pónikkal kerülőúton, a Markha-völgyön keresztül közlekednek.
Mivel Csoma mindig gyalogosan utazott, nyilván a rövidebb utat követte. S hogy ez így történhetett, azt a Moorcroft utazásait ismertető kétkötetes, 1841-ben Angliában kiadott egykorú térkép adatai is igazolják. Az egyébként meglehetősen nagy léptékű térkép a Karnak-folyó völgyében húzódó ösvényt mint Leh és Zangla közötti fontos közlekedési utat tünteti föl. Ezen kívül megemlíti a Varen Varsa (Naren Nursa) falunevet, amelyet a mai térképeken hiába keresünk. Pedig ez a név felismerhető változata még egyes múlt századi világatlaszokban is megtalálható. Mint kiderült, az útvonal szempontjából perdöntő helység ma is létezik: a Karnak-folyó völgye mentén, a mai térképeken is szereplő Tilta Sumdo közelében találjuk.
A Himalája magas hegyláncai között fekvő Zanszkár tartomány rendkívül száraz éghajlatú. Csak a folyóvölgyek kiszélesedő teraszain van lehetőség növénytermesztésre, s csak ezeken a helyeken tudta az ember megvetni a lábát. Ilyen oázis a végeláthatatlan kősivatagban Zangla.
Aki a hágó felől érkezik, s így hosszú gyaloglás van mögötte, valósággal új erőre kap, amikor meglátja a zöldellő árpaföldekkel övezett kis falut, az Indiai Birodalom valaha volt legkisebb királyságának székhelyét. Pedig Zangla fejedelmei a XI. századig vezetik vissza uralkodóházukat. A Zangla képét ma is meghatározó királyi palota a meredek, sziklás domboldalon régóta üresen áll. A király a XIX. században elvesztette hatalmát, s leszármazottai a csak nagy költségek árán fenntartható palota helyett leköltöztek a faluban és környékén álló házaikba. Az amúgy sem túl jelentős birodalom Zanglát és a környező néhány falut s pár száz alattvalót foglalt magába. A királyt ma is felkereshetjük. Hatalma ugyan nincs, de személyét számon tartják, s az alattvalók hódolata helyett a hozzá hasonlóan élő falusiak tisztelete övezi.
Az egykor szebb napokat látott királyi palota területén ma csak romokat találunk, a kolostorépület kivételével. Ebben a jellegzetesen tibeti, emeletes, lapos tetejű épületben élt Kőrösi Csoma Sándor zanglai tartózkodása alatt. Ha felkapaszkodunk az épülethez, düledező, szél- és esőmarta csötenek és manifalak között kell elhaladnunk.
Az épület belsejét is alaposan kikezdte az idő, Csoma szobáját mégsem lesz nehéz megtalálni. Az emeleti csarnokból nyíló kis cellát Baktay Ervin felirattal jelölte meg. Ő a falusiak elmondása alapján találta meg az apró, füstös, kormos falú helységet. Ekkor, 1923-ban Csoma nevét itt még sokan ismerték, persze csak hallomásból.
A cella alapterülete alig tíz négyzetméter, s ajtaján belépve akarva-akaratlan meg kell hajolni Kőrösi Csoma Sándor nagysága előtt, lévén, hogy az ajtókeret mindössze 130 cm magas. Csoma itt még a legnagyobb hidegben is fűtés, tűz nélkül volt kénytelen dolgozni, mert a kéménytelen szobában tibeti szokás szerint földre rakott nyílt tűz okozta maró füstben képtelen volt olvasni. A tibeti tanulmányaiban segítőjéül szegődött láma, a Moorcroft által ajánlott Szangye Püncog itt a faluban is birtokolt egy házat.
Kőrösi 1823. június 26-án érkezett Zanglába és 1824. október 22-én hagyta el a kolostort. Távozásának oka a bizonytalanná váló politikai helyzet és a tibetiek ennek következtében fokozódó bizalmatlansága lehetett. A tibetiek feltehetőleg nem tudták egykönnyen elhinni, hogy Csomát csak a tibeti vallás, a nyelv és a kultúra érdekli, hogy kizárólag tudományos szempontok vezérlik, s megszerzett ismereteit nem kívánja valamelyik nagyhatalom szolgálatába állítani.

Phuktal


Phuktal

Csoma a Himalája déli peremén, az indiai határállomáson Szabathuban töltötte a telet, majd egy évvel Zanglából való távozása után a Szatledzs folyó mentén fekvő Kanam érintésével Phuktalba ment. Sajnos nem publikáltak eddig olyan térképet, amely ezt az útvonalat helyesen jelölné. Ennek magyarázata, hogy mindenki átvette Duka Tivadar Kőrösi Csomáról írt, Londonban megjelent 1885-ös kiadású művének hibás térképmellékletét, pedig Kanamból Phuktalba vezető útjáról a mindig szűkszavú Csoma maga számolt be a szabathui parancsnok, Kennedy százados kérésére 1825-ben. Hogy a levelet ismertető Duka miért hagyta figyelmen kívül annak tartalmát, ma már nem könnyű megválaszolni.
A phuktali kolostor egyike a legszebb nyugat-tibeti kolostoroknak. Leírhatatlan élmény a Szanszpo egy kanyarulatában megpillantani. Hosszú, csötensor szegélyezte ösvény vezet a főbejárathoz. A fehérre meszelt épületek úgy lapulnak a sziklafalba, mint a fecskefészkek. Az épületegyüttes olyan, mint egy hatalmas mesterséges lépcső a Szanszpo felett. Ha egy cella tetejéről lepillantunk a völgybe, mintha a folyó nem is a szikla előtt, hanem alatta folyna. A kolostor, a rőt színű sziklákra tapadva, a nagysodrású Szanszpo felett, háttérben a mélykék himalájai éggel, ideális hely az elmélkedésre, a meditációra, az ember és a természet örök harmóniájának átélésére. A XI. században emelt kolostor egy barlang köré épült, ahol a főszentély is meghúzódik. A barlangban kis kőmedencék vannak, melyekben a mindig azonos magasságban álló víz, a helybéliek meggyőződése szerint, gyógyhatású. A kolostor jelenleg a sárgasüveges gelukpa rendhez tartozik.
Kőrösi Csoma Sándor 1825. november 10-től 1826 októberéig tartózkodott a kolostorban, illetve Tethában, Szangye Püncog láma falujában. Munkájának előrehaladásával nagyon elégedetlen volt, Szangye Püncog, itt, az otthonhoz közel meglehetősen megbízhatatlan tanárnak bizonyult. Erről Csoma így ír egy levelében:
"A Láma igen hanyag volt a tanításban, s csak rövid ideig maradt velem. Azóta nem valék képes más egyént találni, aki czélomhoz segítsen."
Baktay Ervin, aki Zangla után Phuktalt is felkereste, emléktáblát helyezett el a kolostor falán. Csoma cellája ekkor már nem volt meg. A tábla nem Phuktalban készült, Baktay előbb megvésette, majd úgy hozta oda. Amikor 1983-ban, Baktay után ismét honfitársaink jártak a kolostorban, az emléktáblát már nem a falon, hanem egy kis fülkében találták meg.
Az emléktáblára Baktay szövege mellé új feliratot véstek: építette Tarachand. De vajon mit épített Tarachand Baktay távozása után? Talán összetört Baktay eredeti táblája, s ezt alkotta újjá a rejtélyes Tarachand. Csakhogy a Baktay-féle eredeti tábla és az 1983-ban megtalált alakjában és szerkezetében kísértetiesen hasonlított egymásra. A megoldásra Cering Dordzsének köszönhetően 1999-ben derült fény. Tarachand egy gazdag ember volt, aki újjáépíttette a kolostor azon részét, ahol egykor Csoma lakott. Nevét utólag vésette rá a Baktay-féle emléktáblára. Tarachand az 1930-as években meghalt, de az egykori fiatalember, aki a Baktay féle táblát véste, az 1999-ben kilencvenes éveit taposó Szönam Tasi tán még ma is él Darcha közelében, egy kis faluban.

Kanam

Csoma harmadik útja Kanamba vezetett, a már kipróbált ösvényen, a Szatledzs völgyön keresztül. A hely kiválasztásában elsődleges szempont lehetett - mint ahogy erről Csoma korábbi útja alkalmával meggyőződhetett - hogy Kanamban megtalálható a teljes tibeti Kánon, a Kangyur és a Tengyur. Itt Szangye Püncoggal végre nyugodt körülmények között tudott együtt dolgozni, távol Zanszkártól, a láma szűkebb hazájától, távol a láma rokoni, baráti körétől és különböző ügyeitől, melyek Puktalban meglehetősen megosztották erejét. Itt Csoma megbizonyosodhatott arról, hogy a láma jó tanító és nagy tudású mester.
Hogy hogyan jutott Szangye Püncog Kanamba, hol találkoztak, hogyan vette fel vele egyátalán Csoma a kapcsolatot, érte ment-e, vagy elküldött érte valakit, nem tudjuk, de az tény, hogy a Kanamban eltöltött három év Csoma munkálkodásának legtermékenyebb periódusa. Ez időszakban befejezi szótárát és nyelvtanát, elkészíti egy buddhista terminológiai szótár kéziratát és néhány vegyes témájú értekezés vázlatát. Szangye Püncognak is teljesül régi vágya, és Csoma ajánlásaival felszerelve Kanamból körutat tesz Brit-Indiába.
Kanam fontos kereskedelmi út mellett fekszik, korántsem olyan elzárt helyen, mint a puktali és a zanglai gompa, így Csoma az itt töltött három év alatt több európaival találkozik, s így munkálkodása is nagyobb nyilvánosságot kap. Többek között tisztelője, Gerard doktor is meglátogatja, aki azután hosszú levélben számol be Csoma hősies és kitartó, fáradságot nem ismerő munkájáról.
A kanami kolostor 1992-ben újította meg működését, Kacshen Loszang Gendün, egy képzett láma irányítása alatt. A láma és tíz lelkes fiatal tanítványa nem csak a buddhista hagyományok, hanem Kőrösi Csoma Sándor kultuszának ápolását is magára vállalta.
Kanam, Zangla, Phuktal kolostora ma már mindenki számára elérhető. Aki látni akar valamit ebből a különleges világból, nem árt, ha mielőbb útra kel. Az itt élő emberek a mi civilizált világunk életszínvonalára vágyakoznak! Az utak rohanvást épülnek, a teherautók egyre feljebb kapaszkodnak a hegyoldalakon, s ahová az út elér, ott elhalványul, eltűnik az ősi kultúra. Elhalványul, eltűnik ez a különleges, idegen, de számunkra mégis oly otthonos világ, Kőrösi Csoma Sándor világa, a mi világunk, elveszett nyugalmunk és belső békénk világa.

Lamajuru


Lamajuru

Kőrösi Csoma Sándor nyugat-tibeti útja során érintette a Lamajuru kolostort, amelyik a Szrinagar és Leh közötti út legszebb kolostora. A kolostor - tibetiül gompa - egy hágó alatt, 3800 m magasan, egy völgykatlanban fakadó bővizű forrás mellett fekszik. Ha alkonyatkor érkezünk, különös, mesébe illő látvány tárul elénk: a sötét sziklaháttérből élesen kiválik a világos színű löszpadra épült kolostor. A finomszemcsés löszt könnyen átformálja a szél és a víz, csak erre a kőzetre jellemző bizarr alakzatokat hozva létre.
Mellettünk több száz méter hosszú derékmagasságú falak húzódnak. A falakat az erre járó hívők, zarándokok kövenként hordták össze. Ezek a "mani-falak". A kövekre vésve a szent mondat olvasható: Om Mani Padme Hum, amelynek szó szerinti jelentése "drágakő a lótuszban", de misztikus értelme ennél sokkal többrétű. A tibetiek számára ez egy állandó imaformula; ezt mormolják az egyszerű emberek és a lámák, ezt kattogják az imamalmok, ez száll fel az égre az imazászlók minden lebbenésével és az áldozatok füstjével. A mani-falak mellett úgy kell elhaladni, hogy mindig jobb kézre essenek, ezért a falak mindkét oldalán vezet ösvény.
Ereklyetartó csötenek (sztupák), köztük átjáróként is szolgáló kapu-csötenek környékezik az épületet. A legenda szerint, amikor még Buddha a földön élt, a völgykatlanban, ahol a gompa és az azt övező falu áll, egy kristálytiszta hegyi tó húzódott meg, melyben kígyószellemek, "nágák" éltek. Egyszer egy ind bölcs, egy vándoraszkéta vetődött erre, s természetfeletti erejével megtisztította a tavat a veszedelmes lényektől. Ezután a vizet is eltüntette, csak egy bővizű forrás maradt a tó helyén. A bölcs megjósolta, hogy egyszer itt egy nagy kolostor fog épülni, de az emberek sokáig nem fedezték fel ezt a varázslatos tájat. Csak a 10. században kereste fel Naropa, a híres buddhista szent, s hosszú időt töltött el itt elmélyedéssel egy kis barlangban. Ekkor terjedt el Tibetben másodszor a buddhizmus, amiben nagy érdemei voltak Marpának, Naropa tibeti tanítványának, valamint Rincsen Zangponak, aki tibetire fordította a buddhista szent szövegeket. Őt hívta magához Ladak akkori királya, hogy építsen templomokat, kolostorokat a Tan számára országában. Rincsen Zangpo 108 épületet emelt, köztük a Lámajuru kolostort.
A 16. század végén, az akkori ladaki király uralkodása alatt történt, hogy egy építkezés során a munkások egy nagy kígyóra bukkantak. Bottal agyonverték az állatot, melynek halála nem maradhatott bosszulatlanul, mert kiderült, hogy egy nága, talán a régi hegyi tó nágáinak egy késői utóda volt. A történtek után a király súlyosan megbetegedett, s csak egy különösen nagy tudású láma tudta meggyógyítani. A király hálából a lámának adta Lámajuru gompát, amelyet örökre felmentett az adófizetési kötelezettsége alól, és a kolostor területét szabad helynek nyilvánította, s még a bűnözők is védelmet nyerhettek falai közt. Ezért hívják Lamajurut "a megszabadulás helyének" még ma is.

Giuseppe Tucci, a tibeti buddhizmus nagy kutatója:

Kőrösi Csomában "...nemcsak a tibeti stúdiumok megalapítóját, hanem a buddhizmus tudományos felkutatásának kezdeményezőjét is tiszteljük." "A buddhizmus...spirituális jelentését nem lehet egyszerűen a könyvekből kiolvasni. Mélységei nem férnek bele a betű holt jelképébe, legfontosabb titkainak részeseivé csak a lélek teljes odaadása által, s nem az értelem következtetései révén válhatunk. A buddhizmus megértésének egyetlen útja van, az amelyet Csoma nyitott meg előttünk.
Példájával arra tanított, hogy ott kell élni a kolostorokban, hallgatni a nagy mestereket s szemtől-szemben látni, hogyan valósulnak meg bennük és a tömegekben a buddhizmus örök elvei.
Amikor Zangla és Kanam magányát elhagyta, Csoma sokkal többet tudott, mint a tibeti nyelvet. Csodálatos munkabírásával rövid néhány év alatt megtette a legnagyobb tibeti buddhista egyetemek doktorai számára előírt teológiai tanulmányok útját."

Életkörülmények Nyugat-Tibetben


Tibeti látkép

A Himalája végtelen hegylánca a Föld gigászi belső erőinek műve. Felgyűrődése ma is tart, s folyamatos emelkedése során egykori tengeri üledékek kerültek 8000 m-es magasságba. A Kárpátok bércei is ilyen felgyűrődésnek köszönhetik születésüket, de a Kárpátok mégsem Himalája. A különbség nem is kizárólag a magasságban van, hanem abban, hogy a Himalája láncai mögött meghúzódó területek rendkívül szárazak.
Nyugat-Tibet, Csoma vándorlásainak színtere, ha nem is elsődlegesen homoksivatag, de vad, zord és lakhatatlan kősivatag. A vízhiány meghatározza az élőlények s így az emberek szűk életterének határait. Emberi települések csak a folyók, patakok mellett alakulhattak ki, s a tibetiek nem bánhatnak olyan tékozlóan a vízzel és a fával, mint ahogy ezt Európában megszoktuk. A keskeny hegyi patakok vizét csatornahálózat vezeti a tibetiek által megművelt apró parcellákra, melyeket a folyók hordalékteraszain alakítottak ki, s köves talajukon csak gyéren terem meg a mindennapokra való élelem.
A fa különleges kincs a Himalája bércei között, mert a hegyek majdnem mindenütt teljesen kopárak. Fűtésre nem fát, hanem a Keleten elterjedt szokásnak megfelelően szárított trágyát használnak. A völgyek viszonylagos védelmet nyújtanak a szélsőségesen kemény időjárás ellen, de a laza homokot így is gyakran felkavarja a viharos szél, s időnként olyan porviharok keletkeznek, hogy az ember azt sem tudja egykönnyen megállapítani, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Mivel a terület nagyon száraz, a levegő szinte teljesen páramentes. A látótávolság ezért nagyon nagy, az egyes helyek távolsága nehezen megbecsülhető. Bizony könnyen előfordulhat, hogy a karnyújtásnyira látszó falu eléréséhez jó pár óra gyaloglásra van szükség.
A napi hőingadozás rendkívül magas. Nyáron éjszaka mélyen a fagypont alá süllyedhet a hőmérő higanyszála, míg napközben a hőmérséklet a +30 fokot is elérheti. Nyugat-Tibetre kevés csapadék hull, de a téli hó sokáig megmarad. Az 5000 m fölé nyúló hágók az év nagy részében járhatatlanok. A kemény telek megnehezítik a földművelést. A tibetiek úgy siettetik a hóolvadást, hogy havas földjeiken sötét talaj- vagy trágyaréteget terítenek szét, s mivel az elnyeli a napsugarakat, alatta a hó megolvad.
Alig szabadulnak ki a hó fogságából a hágók, a folyóvölgyek válnak járhatatlanná az olvadás miatt keletkező árvizek következtében. A folyóvölgyek jó része kedvező időjárási viszonyok között is járhatatlan, mert olyan mélyre vágódtak a sziklás hegyoldalba, hogy mellettük elképzelhetetlen bármilyen ösvény. Az utazó, aki egy folyó mentén halad célja felé, gyakran kényszerül hatalmas szintkülönbségek leküzdésére, kisebb-nagyobb hágók megmászására. Ilyenkor a kapaszkodók tetején a vándor a tavaszból a télbe jut, hogy azután visszaereszkedve a vízpartra, ismét a tavaszban találja magát.
A szintkülönbségek legyőzéséhez nemcsak állóképesség kell 4000 m feletti magasságokban. Az emberek egy része, legyen bármily erős és edzett, képtelen alkalmazkodni a nagy magasságokhoz. Ez alkat kérdése. Persze akik itt születtek, a Himalája csúcsainak a lábánál, nem nagyon érzik meg az oxigénszegény környezetet, azt, hogy minden lépés, a legkisebb erőfeszítés is nehezebb itt, mint a tenger szintjén, mint ahogy azt sem veszik észre, hogy a nagy magasságokban az ember agya is renyhébben működik, nehezebben fogja fel és lassabban dolgozza fel a reázúduló információkat. A légnyomás a Himalája 5000 m magas hágóin alig több mint a tengerszinten mért légnyomás fele. A nyomáscsökkenés az agy kitágulásához vezet, amely így nyomja a koponyát, s ezért rendellenesen ingerlődik. A hegymászók rettegett betegsége, a hegyibetegség, mely súlyosabb formájában erős hallucinációkban s akár eszméletvesztésben nyilvánul meg, szintén ennek a hatásnak tulajdonítható.
A hóval borított területeken a nap erős sugárzása időszakos látászavart, hóvakságot okozhat. A helyi lakosok alkalmazkodó képességét mi sem bizonyítja jobban, mint a közülük kikerülő teherhordók rendkívüli munkabírása, akik magashegyi expedíciókban kamatoztathatják különleges fizikai adottságaikat.